Folytatjuk interjú-sorozatunkat Szél Dávid tanácsadó szakpszichológussal (az interjú első része itt található)
Beszéltünk arról ugye, hogy ’82-től már az apa is otthon maradhat. Erről milyen kutatásokat lehet találni, ki maradjon otthon? Anya, apa, van-e olyan, aki inkább az első időben gondozza a gyereket, és később legyen a váltás?
Hát, ezzel kapcsolatban nem ismerek kutatásokat, de legyen a kiindulópont az, hogy az apa is meg tud csinálni mindent, csak szoptatni nem tud. Én azt gondolom, hogy a gyerek oldaláról nézve teljesen mindegy. Neki nem érdekes, hogy kihez tartozik az a kéz, milyen nemű az a szülő, aki tisztába teszi őt.
Én a lányommal kilenc hónapos korától voltam otthon, de nem azért volt ez így, mert ezt matekoztuk ki, vagy ezt írta a pszichológiai könyv. Érzelmi döntés született, én otthon szerettem volna lenni, a feleségem meg vissza szeretett volna menni dolgozni. S mivel egyetemen dolgozik, ezért az időzítés eléggé magától értetődő volt.
Mesélj kérlek erről többet, neked milyen élményeid voltak az otthon töltött időszakban?
Ilyenkor, amikor erről kérdeznek, rögtön férfiakat meggyőző akarok lenni, pedig szerintem ez nem jó irány, mert nem azért csináltam, hanem azért, mert mi ezt így akartuk csinálni. A fiamnál még nem merült fel, hogy én is legyek gyesen, tehát tényleg volt ennek egy belső családi, vagy párkapcsolati evolúciója. A két gyerek között viszont elkezdtünk ebben gondolkodni.
És nagyon, tényleg nagyon jó volt. Jó volt azért, mert szép volt, megható volt. Jó érzés volt, hogy a feleségem hazajött, és akkor rendben várta őt a lakás otthon. Tudom ma is, hogy amikor megjön, akkor nem lesz otthon kupleráj, meg nem éhes, kifáradt, és a képernyő előtt szocializálódott gyerekek fogják őt várni, hanem egyben lesznek ők is, a lakás is. És ez tök jó érzés. Pillanatok alatt megértettem azt, hogy mire van igénye a gyerekeknek. Egy kicsit arra emlékeztet, ahogy összeáll a rendszer a Mátrix című filmben, amikor Neonak már nem is kellett odanézni, hanem tudta, hogy mi fog következni. És így számomra is pillanatok alatt kiderült, hogy mi az unatkozó sírás, hogy mi az éhes sírás, mi a „nyom a body” sírás, mi a „vegyél fel” sírás, tehát tényleg nagyon-nagyon hamar.
Szó sincs arról, hogy szuper képességeim lennének, dehogy. Egy ennyi idős gyerek nagyon pontosan diktálja a tempót: nincs az, hogy jaj, hogy töltsem el vele az időt, biztos unatkozni fogok, mert éhes, bekakil, bepisil, aludni akar, azt akarja, hogy szórakoztassák. És ha valami nem tetszik neki, akkor annak hangot ad. Elég csak figyelni. És nagyjából ennyi, s ez ki is tölti a napot. És jó érzés ezt így, hogy is mondjam… birtokolni ezt, megérteni ezt. Nem hatalomvággyal, hanem inkább körül ölelni, megérteni a gyerek ritmusát, és hogy tök mindegy, hogy én egyébként mit akarok, mert ha ő nem akarja, akkor az nem lesz. Ez egy nagyon jó ráhangolódási folyamat volt, amiről azt gondolom, hogy most, hogy már egyébként mindjárt 7 éves, még most is tudok ebből építkezni a kapcsolatunk során.
A GYES-en töltött idő nagyon jól hasznosítható hosszú távon is, vagy hasznosulni fog hosszútávon is, csak megint az van, hogy nők esetében nem foglalkozunk azzal, hogy mi fog hasznosulni, csak férfiak esetében foglalkoznunk vele. Miért éri meg? Hogyan tegyük azt szexivé vagy vagánnyá? Mert egy nő esetében vagánnyá kell tenni, vagy szexivé kell tenni? Nem, mert tőle ez természetes. Nos, ez apaként is természetes! És nem szexin vagy vagányul pelenkáztam, hanem pelenkáztam, és nekem ugyanolyan szaglóhám borítja az orromat, mint egy nőnek, tehát semmivel sem kell engem jobban ráhangolni erre, mint egy nőt.
Hogyan döntsenek a szülők, milyen szempontokat ajánlanál figyelembe venni, hogyha „korai” munkába való visszatérésről gondolkodunk, és a bölcsődéről, vagy esetleg bébiszitterről…
Nem tudok sorrendet állítani, vagy súlyozni, így csak mondom, ami eszembe jut. Ki és miért akar visszamenni? Milyen volt nekik otthon? Mennyire tudták a feladatokat megosztani egymás között? Milyen a gyerek habitusa? Milyen a környéken lévő bölcsőde? Milyenek a gondozók ott? Mit tudnak, hogyan lehet bekerülni? Hogyan gondolkodnak nemi szerepekről a szülők? Ki tudják-e mondani a félelmeiket, szorongásaikat ezzel kapcsolatban? Milyen a dolgozó félnek egyedül keresőnek lenni, és milyen a másiknak, aki otthon marad, nem dolgozni? Milyen az egyikőjüket látni dolgozni, milyen a másikat otthon lévőnek látni. A párkapcsolatuk hogyan alakult ez alatt az idő alatt?
Ugye visszatérés a régi életükbe nincsen, sem testileg, sem lelkileg, sem biológiailag, hanem valami új normának a megtalálása van. Senkinek nem lesz olyan az élete, mint előtte volt. Ezek olyan kérdések, amikről nagyon kevesen gondolkodnak, szerintem idő sincsen rá, de kultúrája sincs ennek, mert csak társadalmi evidenciák vannak. Megvannak a nemi szerepek, kőbe vannak vésve, és azoktól nem nagyon lehet eltérni. Pedig, igenis el lehet térni tőle!
Apropó, nemi szerepek… van egy nagyon kedves ismerősöm, akinek a férje bejelentette a munkahelyen, hogy részmunkaidős foglalkoztatást kér a törvényben meghatározott jogánál fogva. Egy multinacionális vállalat volt a munkáltatója, ahol a teljes HR osztály lefagyott az igénye bejelentésekor. Ott álltak értetlenül, hogy de hát hogy képzeli ezt? És mégis miért? És hogy ezt ő hogy gondolta? És mi lesz akkor a meetingekkel, amik 12 óra után is folytatódnak? És egyáltalán mi lesz akkor, ha ő délben, a munkaidő végén feláll? Képtelenek voltak azt az elképzelést kezelni és megvalósítani, hogy egy apa a törvényben adott jogánál fogva részmunkaidős foglalkoztatást kér.
Igen, ahogy előbb mondtam, senkinek sem lesz olyan az élete, mint előtte. A munkáltatónak sem, hiába szeretné ezt, vagy várja el ezt a kisgyermeket nevelő szülőktől. Egyébként pont a pandémia mutatta meg, hogy sok munkahely valóban tud jóval rugalmasabb lenni, mint amilyennek gondolta magát. Kár, hogy egy kisgyerekes szülő igénye és szükséglete ehhez kevés volt.
Ha úgy döntenek az előbb általad javasolt kérdéseket átgondolva a szülők, hogy bölcsődébe kerül a gyermekük, hogyan küzdjenek meg a saját lelkiismeret-furdalásukkal? Mert biztos, hogy lesz…
Hát ne legyen!
Jó lenne, ha nem lenne, de tartok tőle, hogy lesz!
Itt megint ez a fekete-fehér gondolkodás van, hogy ha már bölcsibe adja a szülő a gyerekét, akkor onnantól már nincsen hozzá köze. De ez nem így van. És nem jelenti azt, hogy már nem ő lesz az elsődleges és legfontosabb személy annak a gyereknek az életében. Ő lesz továbbra is. Lesz továbbra is köze a gyerekéhez, ahhoz is, ami napközben történik vele, de át kell adnia a gondozónőnek, mert nem lehet mindent kontrollálni, nem lehet kivonni a kompetenciáját annak a gondozónőnek. És fontos, hogy a szülő tudjon bízni a gyerekében. Még akkor is, ha nem egyből fog jól reagálni a bölcsire. Kell egy kis időt hagyni ennek, türelemmel lenni, és hogyha még ezután se megy, és a gondozónők is azt mondják, akkor lehet, hogy váltani kell. Ezek nem szabad, hogy végleges döntések legyenek.
Nagyon fontos: nem lemond a szülőségéről egy szülő, aki bölcsődébe viszi a gyerekét!
A nagy gondot részben az okozza, hogy a szülők nem tudnak magukban bízni, és ez két dologra vezethető vissza. Az egyik, hogy erről sokkal többet kéne tanulni, beszélni, nyíltan, őszintén. A másik pedig az, hogy egyszerűen túl sok az, ami az interneten hozzáférhető, s nagyon sok a káros tartalom. Nehéz laikusként eldönteni, hogy mi a megbízható forrás, és mi nem. Én is olvastam pszichológusoktól olyan írásokat népszerű, ismert weboldalakon, hogy a gyereknek nem jó, hogy ha az apukája van otthon vele. Kértem, hogy ezeket a kutatást küldjék el nekem, amire ezeket a kijelentéseket alapozzák, de persze nem küldték el. Mert nyilván nincs ilyen kutatás.
Az, hogy hogyan kommunikálunk mi mindannyian – politikusok, szakemberek, de magánszemélyek is – a nőről, férfiakról, a nemi szerepekről, családi és gyermekgondozási feladatokról, annak nagyon komoly lenyomata lesz az egyes emberekben, és így a társadalom egészében is. Több kutatás is megerősítette, hogy Magyarországon a férfiak és a nők túlnyomó többsége is egyetértett az olyan állításokkal, mint hogy hatéves kora előtt mindenképp megsínyli egy kisgyerek, ha az anyja munkát vállal; hogy a család élete is megsínyli, ha a feleség teljes munkaidőben dolgozik; no meg hogy a férfi feladata a pénzkeresés, a nőé pedig a család működtetése. Hiába gondolkodik néhány család progresszíven, ha közben az uralkodó közbeszéd és a politikai kommunikáció is kifejezetten patriarchális.
Akik szeretnének ezektől a patriarchális nemi szerepektől eltérni, de nem elég magabiztosak, akik egy kicsit is bizonytalanok a nemi szerepeikkel kapcsolatban, azokat ki fogja zökkenteni egy-két ilyen erősen sulykolt mondat. Ha egy férfi egy kicsit is azt gondolja, hogy a férfiasságából veszteni fog akkor, hogyha ő babakocsit tologat, vagy pelenkát cserél, akkor ezeknek negatív hatása van. De közben fontos azt is látni, hogy egyre több apa-blog van, apa- könyvek, apa akadémia, apa építő… szóval vannak jó ötletek, új kezdeményezések is!
Nemcsak a családnak jó, hanem a társadalomnak és a gazdaságnak is, ha apa jobban bevonódik a gyermek körüli teendőkbe már az első hónapokban is. Ha ez nincs meg, akkor az apa kiég a munkahelyén és egyedüli felelőse lesz a család anyagi helyzetének, és ez nagyon-nagyon nem jó. A nő meg kiég az anyaságban. Ám van ennek az egésznek egy tudattalan és sokkal messzebb menő társadalmi következménye is. Ha ezt látják a gyerekek, ez lesz számukra a követendő példa. Ha egy lány azt látja , hogy a nők otthon maradnak és övék a házimunka és a gyereknevelés terhe évekig, és emiatt nem vállalnak felelősségteljes és/vagy gyorsan fejlődő munkát, munkakört, akkor felnőtt nőként is lehet, hogy így cselekszik majd.
Van egy erre vonatkozó amerikai kutatás, ami arról szól, hogy azok a lányok, akiknek az apjuk jelentősen kivette a részét a házimunkából, később kimutathatóan magasabb végzettséget szereztek, és jobban fizető pozícióba kerültek. Egyszerűen azért, mert ott volt előttük a jó minta, hogy felnőtt nőként nem egyedül fognak küzdeni a házimunkával, hanem úgy, ahogy az apjuk is kivette a részét a háztartásból, ők is találhatnak olyan párt, aki támogatja majd őket, így mertek egyetemre menni, mertek felelősségteljesebb pozícióra vágyni.
Pontosan, ha engedjük a fiúkat „gyengédebbnek” lenni, ha jó, gondoskodó apa példát állítunk eléjük, ha látnak minket főzni, kistesót pelenkázni, vagy sírni is akár, akkor felnőttként is mernek ilyennek lenni, s ezzel lassan mindenki megtanul máshogy gondolkozni a női és férfi szerepekről.
