Május 5-e az esélyegyenlőség napja a világon mindenütt.
Az esélyek egyenlősége, vagy inkább egyenlőtlensége engem a kismamák és anyukák szempontjából érint. Nem holmi úri passzió, nem kékharisnyás-vérfeminista dolog ez az esélyegyenlőség kérem szépen, csak a valós élet kellemetlen, s igazságtalan hozadéka Magyarországon, ami ellen – habár sokszor úgy tűnik, hiába – de küzdenek néhányan – közöttük én is.
Olyan ez az esélyegyenlőségi nap, mint a nők napja, anyák napja, apák napja. Egyszer van egy évben, s sokan mondják, hogy minek kell ezt megünnepelni, mert egész évben kéne figyelni azokra, akiket azon az egy napon ünneplünk, akikről / amiről megemlékezünk, de én mégis azt mondom, kellenek ezek az „ünnepnapok”, kellenek ezek az emléknapok. Miért? Hogy legalább legyen egy nap, amit ennek szentelünk, amikor beszélünk, írunk, gondolkozunk róla!
A blogom révén nap mint nap találkozom ezzel a kérdéssel. Vajon nőként, várandósként vagy kisgyerekes anyaként mennyire van esélye valakinek, s ugyanabban a helyzetben mennyi esélyt kap egy másik ember (egy nem nő, nem várandós, nem kisgyermekes). A tapasztalataim lesújtóak, még a kifejezetten anyabarátnak titulált, s sok-sok rangos díjat elnyerő vállalatok esetében is tudok – pontosabban tudnék, de köt a titoktartás – csúnya, szomorú eseteket mesélni az elmúlt évekből…
Csak egy-két eset név nélkül: határozott időre kötött munkaszerződések, amiket csak addig hosszabbítgat a munkáltató, míg a női munkavállalója várandós nem lesz, ha egyszerűen nem köt újat, így az anyuka jobb esetben kap ellátást, rosszabb esetben nem, s pocakkal nincs is esélye új munkahelyet találni. Vagy olyan nagy multik, ahol 3-4 üres munkakört simán találni a weboldalon, nyilvánosan meghirdetve, de a gyermekszülés után visszatérő anyukának persze semmilyen munkakört nem tudnak felajánlani (és nézzenek oda, hirtelen lekerül minden üres állás a weboldalról, amikor arra hivatkozik az anyuka, hogy ő azokat is elfogadná, s meg is felel az összes kiírt feltételnek). És a kedvencem: álláshirdetések, amiket az anyukák küldenek nekem, s egyértelmű diszkrimináció van bennük (nem, életkor vagy családi állapot alapján).
Azonban van egy nagyon fontos eleme az egyenjogúságnak, amit én lépten-nyomon hangoztatok: ez pedig az a személy, aki elszenvedi a hátrányt valamely vélt vagy valós tulajdonsága révén. Vajon ő felszólal valahol? Ha olyan helyzetbe kerül, hogy nem kapja meg az egyenlő esélyeket, kiáll magáért, vagy lesütött szemmel tűri?
Tudom, hogy sokan félnek a legkisebb összeütközéstől is a munkáltatóval, de sajnos nem lehet csak a munkáltatók felelősségéről beszélni. Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy miután diszkrimináció áldozataivá válunk, utána szenvedünk miatta, s hagyjuk magunkat elnyomni, hátrányos helyzetbe hozni. Hogy azok lettünk, leszünk, az kevésbé múlik rajtunk, hiszen amikor aláír egy nő egy munkaszerződést, még nem ezen jár az esze, s logikusan nem is tesz óvintézkedéseket egy átlagos munkavállaló. Ám amikor találkozik vele, már rajta múlik, hogy mit tesz.
Az egyenjogúságért való küzdelemhez pedig tudás kell, amit sajnos nem adnak az iskolában meg, holott ezt szerintem többen használnák az életben, mint a kovalens kötést, vagy a fény polarizációját.
Hogy mit tehetsz? Megtanulod magad!
Kezdve az alapvető jogaidnál, ami a munkaviszonyban megillet téged.
Nem vagy teljesen biztos a hatályos munkajogi szabályozásban? Semmi gond, ezzel az ingyenes, kifejezetten kisgyermekes anyukáknak készült hírlevéllel könnyedén felkészülhetsz!
Ha pedig kifejezetten az egyenlő bánásmód és az esélyegyenlőség érdekel, ezeket a linkeket ajánlom neked:
2003. évi CXXV. törvény az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról
Persze, az esélyegyenlőség nem azt jelenti, hogy mindig, minden kismamát és anyukát tartson meg a cég, s soha senkit ne küldjön el. Természetesen ez lehetetlen. Munkáltatói oldalon több mint egy évtizedig voltam, tudom, hogy vannak helyzetek, amikor valóban nem lehet ezt megtenni. A gond az, hogy a valóban nem lehet megtenni kevesebbszer fordul elő, mint az, hogy a munkáltató nem akarja, bár megtehetné…
És ezzel el is érkeztünk ahhoz, hogy minek kéne lennie, s mire törekszem én.
Nem arra, hogy ész nélkül mindenkit visszavegyenek szülés után a magyar munkáltatók. Csak arra, hogy akit vissza lehet venni, mert igenis van üres állás, annak legalább tegyenek ajánlatot erre az üres állásra. Korrekt módon, jogszerűen. Ne az döntsön, hogy hány gyereke van, s ezek mennyit lesznek betegek. Csak adjunk egyenlő esélyeket, ez már elég lenne.
Kedvenc idézetem az Egyenlő Bánásmód Hatóság egyik döntéséből származik, érdemes többször is elolvasni, értelmezni, ízlelgetni:
„A családi állapot, az a tiszteletre és védelemre méltó helyzet, amiben egy kisgyermekeit nevelő, dolgozó anya van, nem minden ellenérvet legyőző fegyver a munkáltatóval szemben.
A méltányos bánásmód nem követel a munkáltatótól ésszerűtlen áldozatokat vagy engedékenységet, viszont annak érdekében, hogy az egyenlő bánásmód követelménye ne sérüljön, ésszerű alkalmazkodást, odafigyelést, és mindenekelőtt szemléletváltást igényel.
A védett tulajdonsággal rendelkező személyek foglalkoztatása nem kínos kötelesség kell, hogy legyen, hanem lehetőség a szervezeti kultúra színesítésére, többféle szempont, ismeret becsatornázására, összességében az „emberi erőforrás” gazdagítására.”
EBH 95/2011
Image courtesy of Stuart Miles at FreeDigitalPhotos.net