Biztosan ismered te is azt az érzést, amikor bár már lezárult egy dolog az életedben, még mindig munkál benned. Rág belülről, mint egy kis alattomos féreg… nem hagy nyugodni, eszedbe jut, s újra és újra lejátszod magadban azt a bizonyos beszélgetést, történést, emléket. És átéled, és jönnek újra az érzések, s nem tudsz szabadulni tőle. Sajnos mi, nők erre hajlamosak vagyunk. Szóval ha te is tudod, milyen ez, akkor ez a cikk neked szól.
Sok éve követem a blogom révén az édesanyák történeteit, s nem egyszer megéltem már, hogy bár a történetük már lezárult, a munkáltatóval kötendő egyezségen túl vannak, de az anyuka még nem lépett túl rajta. Ismerősként „köszöntöm” ezt az állapotot náluk, mert én is tudom, milyen érzés. Hiába van ott az aláírás a közös megegyezésen, hiába lett kifizetve a pénz, még nem sikerült lélekben lezárni a dolgot – s ilyenkor sok anyuka szenved még.
Néha azért, mert az elért siker ellenére ott van a sértettség, a megbántás érzése.
Ha tizensok évig jó voltam ide, akkor most miért nem? Azért mert szültem egy gyereket? Komolyan ettől lettem azonnal teljesen használhatatlan szerintetek a szakmámban?
Vagy bár amit adott körülmények között lehetett, azt elértük, de mégsem ez a maximum. Lehetett volna többet is, csak éppen munkaügyi perrel, sárdobálással, ugyanazon aljas eszközök alkalmazásával, amiket a munkáltató bevetett. És ezt érzem az anyukán, hogy még forrong belül, hogy nem jól érzi magát, hogy nem elégedett, mert úgy véli, nem tett meg mindent… pedig a kint tomboló viharnak már vége, már süt a nap.
Itt jön az a pont, hogy hátra kell lépni egyet, s el kell engedni. Mert vannak nagyobb értékek is, mint az a plusz egy havi bér. A nyugalom, amivel a családodhoz hazatérsz minden nap a következő, jobb munkahelyedről. A béke, ami odahaza vár hétvégén, ahelyett, hogy a munkahelyi stressz emésztene, s kihatna lassan a gyerekeid lelki nyugalmára is. Hidd el, nem jó hosszú hónapokig bíróságra járni, s hallgatni, hogy mit hazudik össze-vissza a munkáltatód, s sajnos olyat, amit nem fogtok tudni megcáfolni… mert van ilyen is. Bármennyire is te vagy a jó oldalon, akkor is megvisel egy munkaügyi per, akkor is stresszes leszel, ha oda kell menni a bíróságra, s elmondani hogy mi, hogyan volt. Ehelyett te reggel nyugodtan nézel a tükörbe, s tiszta lelkiismerettel mész tovább. Néha ez többet ér. Nem mondom, hogy ne állj ki a jogaidért, de azt is tudni kell néha okosan megítélni, hogy meddig megyünk el, s hol a határ, ahonnan már nem érdemes tovább menni, mert összességében – mindent ide véve, mindent beleszámítva – nem lesz jobb neked!
Tudom, milyen érzés, mert én is ilyen fajta voltam – talán még most is ilyen vagyok egy kicsit, de dolgozom rajta. Tudatosan engedem el azt, ami már nem épít, s fordulok ehelyett a felé, ami boldoggá tesz. S amit a hátam mögött hagyok, az úgyis oda kerül majd egyszer, ahová valójában tartozik. Erről majd a sors gondoskodik.
Minden anyukának üzenem tehát, aki még tipródik egy kicsit a történtek lezárta után, hogy mély, nagy levegő, egy lépés hátra, és engedd el! Jó lesz, hidd el! Ne cipeld tovább! Nem a te csomagod ez már többé! 🙂
