Bármennyire is szeretnénk, hogy ne így legyen, sajnos a gyermeket szülő munkavállaló jó eséllyel kerül a leépítési lista elejére, még akkor is, ha nem kifejezetten vele szeretnének kitolni… Rendkívül sok anyukának kell ezen túl szembe néznie azzal, hogy a GYES letelte után nem veszik vissza a régi munkakörébe, hanem elküldik. Ma egy kicsit azzal foglalkozunk, hogy mi zajlik le az emberben ilyenkor, milyen fázisokon megy át, hogyan kezelhetők ezek a napok, hetek.
Nincs rosszabb, mint a bizonytalanság – tartja a mondás, és van is benne valami. Minden nap úgy felkelni, bemenni dolgozni, hajtani a kitűzött célokért, hogy nem tudod, mi lesz veled holnap, nagyon nehéz. Ezért is van az, hogy az első reakció jó néhány munkavállalónál az, hogy megkönnyebbül. Végre kiderült, végre tudja mire számítson. Ha a leépítés váratlanul jött, vagy a dolgozó úgy érzi, hogy ő nagyon jól végezte a munkáját, sokszor értetlenül áll a helyzet előtt. (Kivéve persze azokat az anyukákat, akiket már a visszajövetelnél kézzel lábbal akadályozott a munkáltató, s a „kikényszerített” újrafoglalkoztatás során lépten-nyomon értésükre is adták, hogy addig lesznek csak itt, míg el nem jön az első adandó alkalom…) Keserűség, düh, megsebzettség érzése… ezek kavarognak az ember lányának fejében.
Ami még rátehet egy lapáttal az egész szerencsétlenség-érzésre, az az a tény, hogy kisgyerekkel a háta mögött ma idehaza vajmi kevés esélye van a legtöbb anyukának elhelyezkedni. Valahogy nem mi vagyunk az álom munkavállaló a tipikus átlagos magyar munkáltató számára… hm… nem is értem, hogy miért? Ha még ez tetéződik egy jó kis GYES-es önbizonytalansági szindrómával („jaj, én nem tudok semmit, mindent elfelejtettem odahaza, már beszélni sem tudok, csak gügyögni…”) egyenes út vezethet a totál depresszióig.
Ok, anyukák, most húzzuk be a kéziféket, és mielőtt szélsebesen lerobognánk az önsajnálat pocsolyájának legmélyebb rétegeibe, hogy ott dagonyázzunk jó sokáig, nézzük meg egy kicsit pszichomókus szemmel a dolgot: teljesen normális, hogy szorongtok, hiszen bizony a gyerkőcnek 3 hónap múlva is kell cipő, nadrág, étel, s ez pénzbe kerül. Az is gyakori, hogy esetleg kerülitek a többieket, a barátokat, rokonokat, (bár ez inkább a férfiakra jellemző), hogy magatokat, vagy másokat vádoljátok a történtek miatt. És ha a néhány havi végkielégítés és a felmondási időre járó bér már ott van a számlátokon, az is megtörténhet, hogy ez az ideiglenes pénzügyi stabilitás szép rózsaszínes leányálom-szerű állapotba ringat titeket. ÉBRESZTŐ!!!!!
Ha ezen túl vagytok, akkor jöjjön a pozitív alkalmazkodás fázisa: elfogadjuk, hogy ez van, ugyan még kissé szomorúak vagyunk, de nézzünk már végre a jövőbe!. Mindent, ami korábban a régi munkahelyen volt – emlékeket, érzéseket, történéseket – tegyetek be egy szép dobozba, jól zárjátok le, és ne vegyétek ki jó ideig. Most már ne rágódjatok azon, hogy bizony jobban ellen kellett volna állni, amikor a közöst az orrotok alá dugták, hogy mégsem kellett volna azt a másik munkakört, határozott idejű szerződéssel elfogadni a régi, határozatlan idejű helyett… most már ezzel nem segítetek magatoknak. Nézzétek át, hogy mit tudtok tanulni belőle, a többit meg pakoljátok el az agyatok hátsó kis polcára. Ez a keserűség és düh nem fog jól jönni a következő hetekben, ha állásinterjúkra készülsz!
Inkább gondold végig, hogy mit szerettél ebben a munkában, miben vagy jó, mit tudnál innentől kezdve csinálni. Tervezgess, gondolkozz, és az energiáidat fektesd álláskeresésbe. Keresd meg a segítő kapcsolataidat, barátokat, távolabbi ismerősöket.
Gondolj arra: ez nem az utolsó munkában töltött napod, hanem az első, izgalmas napja az új életednek! 🙂
Szeretnél segítséget kapni az álláskereséshez? KATT IDE!
Eszter mondta
Kedves Ági!
Nálam nagyon időszerű volt! ez a téma. Korábbi munkáltatóm folytonos elutasítása miatti önsajnálat után vadul álláskeresésbe kezdtem, mondván, ha segítek magamon, Isten is megsegít, rájuk amúgy sem számíthatok. Barátaim tanácsára – miszerint ha bezáródik egy ajtó, kinyílik egy másik – próbáltam pozitív lenni, és minden jóra fordult. Ráleltem a szinte rám szabott álláshirdetésre, a személyes interjút AC követte, és engem választottak! Most a közös megegyezéssel történő távozásomról tárgyalunk. Ezúton is szeretném megköszönni válaszait, tanácsait, és mindenkinek üzenem, hogy azért, mert a régi munkahelyén nem kell, nem értéktelen! Csak meg kell találni azt a helyet, ahol még mindig értékes. Intenzíven keresni, keresni, keresni, és meglesz az! 🙂
dolgozomami mondta
Szia Eszter!
Nagyon köszönöm a pozitív gondolataidat, és a lelkesítést! A blog témájából adódóan inkább negatív hírekkel, történésekkel találkozom (bár nem panaszkodom, pont ezért indítottam el, hogy segíthessek másoknak), s így igen üdítő egy jó hírt, egy sikertörténetet is hallani! Gratulálok a bátorságodhoz, a hitedhez, megérdemled az új, jobb állást! Sok sikert!
Üdv:
Ági