Ahhoz, hogy autót vezessünk, elég sokat kell biflázni, majd elméleti és – sok-sok vezetés után – gyakorlati vizsgát tenni, hogy megkaphassuk a jogosítványt, ami „feljogosít” minket arra, hogy forgalomban vezethessünk. És akkor még hány ezer kilóméter kell, mire valóban rutinossá válunk?? Kiskorunktól fogva szinte mindig tanulni kellett valamit, mert ez készít fel az életre minket, ettől leszünk okosak, és majd ettől lesz jó munkánk, jó fizetésünk. Így tanulunk, és vizsgázunk középiskolában, gimnáziumban, sokan főiskolán és egyetemen. Nyelvet is tanulunk és izzadunk a nyelvvizsgán, hogy végre sikerüljön. De ki tanít meg minket arra, ami valójában kell? Ki tanítja meg, hogy mihez van jogunk és mik a kötelességeink a munkában? És már hallom is a felhördüléseket: „De hát én nem vagyok jogász…!”Akárhányszor erről a témáról van szó, nekem azonnal a fentebb említett jogosítványos hasonlat jut eszembe. Meg az, hogy mennyi mindent kellett megtanulni általános iskolában, gimiben, de még főiskolán is, aminek sok haszna nem volt (bár igen, tudom, hozzátartozik az általános műveltséghez, és jó hogy tanultam róla, mert majd amikor a lányom tanulja, nem leszek tök hülye a témához :-)). De ha körbenézek, hogy milyen az átlagos magyar ember jogi tudása, akkor bizony kőkeményen érik bennem az a gondolat, hogy inkább tanítanának fele annyit a periódusos rendszerről, az ozmózisról, meg a felhőtípusokról, és többet munkajogról. Gondoljunk csak bele: már általános iskolai végzettséggel is rengetegen dolgoznak, szakközép- vagy szakmunkás iskolai végzettséggel is, s ez utóbbi kettő iskolatípusnak az (is) lenne a célja, hogy felkészítsék a tanulókat a szakmára, nem? És mit tudnak ezek a tanulók, amikor munkába állnak? Arról, hogy mi az, hogy munkaidőbeosztás, mi az, hogy túlóra, mi az, hogy pótlék és hogyan kell számolni, mi az, hogy lényeges kötelezettség és mi a különbség a közös megegyezés és a munkáltatói rendes felmondás között? S főleg, mi a kettő következménye közötti különbség! Félek, hogy semmit. Vagy ha van is valami oktatás, az elnagyolt, nem gyakorlatias és egyáltalán nem készíti fel őket a munkavállalásból eredő jogaikra és kötelezettségeikre.
Márpedig milyen autóvezető tanfolyam az, ahol nem gyakorlom és a végén nem vizsgázok abból, ami a legfontosabb, a forgalomban vezetésből? Klassz, hogy tudtam kereket cserélni, meg megtanultam az izzót is kicserélni a Ladában, de amikor 8 hónapos várandósan durrdefektet kaptam, úgyis a segélyszolgálatot hívtam (igaz, akkor már jó ideje a cipőfűzőmet sem tudtam bekötni, nem hogy kereket cseréljek :-)), arról nem is szólva, hogy a mai autókon hozzá sem lehet férni az izzókhoz, már egy sima izzócserével is szakszervizbe kell menni. Jó, hogy tudom milyen az elsőbbségadás kötelező tábla, és mit kell csinálni a stop táblánál, de micsoda butaság, hogy soha nem ülhetek autóba, és nem vezethetek „élesben”? Hát akkor hogyan tudjam, hogy mit kell tenni majd akkor és ott? Ja, hogy majd megtanulom? Kitől? A magam kárán? Valószínűleg… csak hát lehetne máshogy is.
Pedig igen, a maga kárán tanul szinte mindenki. Érdemes természetesen az iskola rendszerünk, és az oktatási anyagok hiányosságairól is szót ejteni, meg arról is, hogy valószínűleg kissé sem érdekelné a mai tizenéveseket a munkajog, de senki sem hiheti komolyan , hogy ez mentség… Sajnos jelenleg ott tartunk, hogy egy olyan országban élünk, ahol a munkáltatók jó része – bár nagyon jól tudják, hogy törvénytelen dolgot művelnek – bepróbálkozik bármivel, csak hogy ne kelljen többet fizetnie, mint amennyit nagyon muszáj, lehetőleg ne kelljen gyerekes anyukát visszavennie, és táppénzt se fizetni, ha a gyereke beteg. Inkább megszabadulnak tőlük gyorsan.
Mit tehetnek tehát a munkavállalók? Vagy tűrik ezt, vagy tanulnak. Valószínűleg sokan először a saját hibájukból, aztán ha okosak, akkor olvasnak, tájékozódnak, kérdeznek, felkészülnek. Van internet, van egy csomó szaklap, ingyenes jogi tanácsadás, munkaügyi központ, ahol szintén működik tanácsadás munkavállalók és állást keresők számára… Mert ha legalább az alapvető dolgokkal tiszában van egy anyuka, akkor megvan az esélye, hogy kiáll magáért – és a gyermekéért – akkor, amikor a munkáltatója elé teszi a közös megegyezést, azzal a szöveggel, hogy „úgyis ez a legjobb mindkettőnknek”. Persze nem lehet mindenkiből munkajogász. De nem is periratot kell készíteni, vagy bíróság elé kiállni, csak a saját jogos érdekeinket kell megvédeni. Ehhez pedig tanulni kell. Vagy így, vagy úgy… ti melyiket választjátok?
(photo by Jonathan Ah Kit)
Tarantino mondta
Kedves Dolgozó Mami!
Szeretném megosztani Veled, illetve a blogod olvasóival a munkáltatómmal történt egyeztetés során szerzett tapasztalataimat. Lehet, hogy kicsit hosszú lesz..
Az egész egy márciusi megkereséssel kezdődött, amikor felajánlották, hogy egy olyan pozícióba mehetnék vissza 6 órában, amit korábban már betöltöttem (de nem ez volt az utolsó munkaköröm). Minden szép és jó lett volna, ha a béremet – utólagosan – nem akarták volna lecsökkenteni: miután az egyik HR-es kolléga elmondta, hogy a korábbi bérem 75 %-át kapom ebben az esetben, néhány nap múlva érdekes módon viszont már ennél 23%-kal kevesebbet „tudtak csak ajánlani”. Ezek után volt még két javaslat részemről (bérrel, ill. munkaszerződéssel kapcsolatban), de erre nem voltak vevők, így nem tudtunk megegyezni.
Ezek után májusban írtam egy levelet, hogy szeretnék visszamenni a régi pozíciómba. Ezt követően egy személyes megbeszélésen a HR-vezető a cégnél történt átszervezésre hivatkozva mindenáron rá akart beszélni egy másik pozícióra (egy másik részlegen belül), természetesen alacsonyabb bérért. Kiderült az is, hogy az általam kért munkábaállási dátumot ők – sajátosan – úgy értelmezik, hogy én csak akkor kezdem el letölteni a szabimat, tehát szeptember helyett csak valamikor november végén kellett volna munkába állnom.
A felajánlott munkakört nem fogadtam el. (Ezen kívül két pozíció megnevezése hangzott még el, de csak érintőlegesen, a legjobb indulattal sem nevezhettem ezeket „ajánlatnak”.) A dátummal kapcsolatban írtam egy helyesbítő levelet, a félreértések elkerülése végett.
A következő lépés szintén egy személyes megbeszélés volt, de már az ügyvezetővel, a HR-vezetővel és a vállalati jogásszal. Mivel ezt az időpontra vonatkozóan hosszas huzavona előzte meg (többek közt azért, mert a vállalati jogász, akinek ott kell lennie, „táppénzről jön be”), erre már ügyvéddel készültem. A megbeszélés előtt még postai úton kaptam egy szerződésmódosítást, amibe belefogalmazták, hogy megszűnt a korábban betöltött munkaköröm. Ez szerintük egy szimpla tájékoztatás volt, de mivel a dokumentum a szerződésmódosítás nevet viselte és sem másik munkakör, sem a munkavégzés helye nem volt megnevezve benne, nem írtam alá. A cég jogászával telefonon még a megbeszélés előtt sikerült tisztázni ezt a dolgot: kaptam új szerződésmódosítást az indexált bérről, ill. külön levélben tájékoztatást a munkakör megszűnéséről.
A második személyes megbeszélés – mivel ügyvéddel mertem megjelenni – nem valami jó hangulatban kezdődött. Ugyanazon három pozíció közül kellett ott és azonnal választanom, ha pedig nem tudok dönteni, akkor tárgyalhattunk volna a közös megegyezésről (még tart a felmondási védelmem néhány hónapig). Nagyon kemény megbeszélés volt, nem is akarom a részletekkel húzni az időt. Az ügyvezető végül azt mondta, hogy „visszacsinálja” a korábbi pozíciómat (a munka ugyanis nem szűnt meg, csak alacsonyabb szintre került). Szóval a végeredmény az, hogy visszamehetek a korábbi munkakörömbe a korábbi béremért. Végezetül viszont még megfenyegetett, hogy vegyem tudomásul, a béremet csak addig kapom, amíg tart a védettségem. Tudom, hogy ilyet nem csinálhat (ő is tudja), de mivel a védettség lejárta után minden további nélkül felmondhat, úgy tekintek most erre az eredményre, hogy néhány hónapig még legalább van folyamatos munkaviszonyom.
Nem tudom, hogy ilyen előzmények után milyen hangulatban fog telni az elkövetkezendő időszak. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem én leszek az első számú közellenség és nem fogják akadályozni a munkámat – ami a családi háttérrel kapcsolatos plusz szervezőmunka, ill. új helyzetek miatt sem lesz egyszerű.
A tapasztalatok mindenesetre tanulságosak: érdemes mindent írásban intézni a céggel, és mindig csak a saját érdekeket szabad szem előtt tartani. És amit mondanak, azt csak fenntartásokkal szabad elfogadni: nem mindig megalapozott vagy helytálló az információ. Sajnos tényleg megpróbálnak visszaélni a kismamák kiszolgáltatott(abb) helyzetével, abszolút nem kezelik partnerként az embert, nem számít, hány évet és mennyit dolgozott korábban..
Nem biztatok arra senkit, hogy mindig és mindenáron érvényesítse a jogait a munkaadójával szemben – lelkileg sem egyszerű ezt végigcsinálni. Mindenesetre remélem, hogy lassanként megszűnnek a kismamákkal kapcsolatos előítéletek és a munkába való visszatérés kérdését a munkáltatók is korrekt(ebb) módon fogják kezelni.
dolgozomami mondta
Szia, köszönöm, hogy megosztottad a történetedet, valóban több ponton is érdemes elgondolkozni… a visszatérés jelzése és dátuma legyen konkrét és nem féleérthető, az ember lánya készüljön fel a jogaiból és a munkáltató kötelezettségeiből, de ne feszegesse nagyon a húrt, mert azt nem szeretik. A felajánlott másik munkakör bérezése sehol sincs rögzítve, tehát az anyuka nagyon okosan kell, hogy eljárjon egy ilyen esetben, hiszen a régi magasabb pozíciója magasabb bérét nem kaphatja meg (ez törvénytelen lenne, és igazságtalan a többiekkel szemben), de túl alacsonyat se fogadjon el (egyenlő munka-egyenlő bér elve). A huzavona neked pénzbe került, ez alatt vagmunkabért kellett volna kapnod, vagy állásidőt, ha nem tudnak munkát adni (erről írtam már több post-ot is, érdemes mindenkinek megnézni…).
Arra pedig, amit a „kedves” ügyvezető közölt veled, annyit tudok mondani, hogy van jogász, aki azt tanácsolta, hogy az anyuka vegye fel az ilyen beszélgetést, mert ez bizony igencsak bizonyíték erejű egy bírósági, vagy egyenlő bánásmód hatósági eljárásnál. (Az ő praxisában volt, aki ezt megtette, és ez volt döntő az ügyben.)
Az én tanácsom mindig az, hogy finoman, de határozottan. Persze ha a másik fél nem partner a jogilag tiszta eljárásban, akkor az ember lánya lehet bármilyen finom… 🙁
Nagyon sajnálom, és őszintén remélem, hogy valahogy sikerül a munkavégzést megoldani, és fennmarad a normális munkakapcsolat. Mindenesetre azt tudd, hogy ha mégis elküldenének a védettség lejárta után, azt is meg kell indokolni (bár, ha ilyen „klassz” jogászuk van, ezek után tuti megalapozza jól a felmondást). azért én drukkolok neked!
Üdv:
Ági