Ma reggel eszembe jutott, hogy holnap lesz 10 éve, hogy a jelenlegi munkahelyemen vagyok. Miközben ültem reggel a nappaliban, élveztem a kora reggeli nyári fényeket, a csendet, a nyugalmat – a lánykám ma szokatlanul későig aludt, időt hagyva anyának egy kis merengésre – eszembe jutott, hogy hogyan is kezdtem itt, mik voltak az első benyomások, élmények. Hogy miért is jöttem ide, mit vártam, s mit kaptam. Hogy mennyire jó volt már az elején (és azóta is :-)), amikor valaki megköszönte, hogy állást talált rajtunk keresztül, s milyen hálás pillanatok ezek. Amikor a sor mellett dolgozó bácsika megkapta az első fizetését tőlünk – akkor még kasszából is fizettünk, nem csak bankszámlára – és boldogan mondta, most megy, és vesz narancsot és kakaót az unokájának. Vagy amikor az anyuka, akinek az édes kicsi, de eléggé önállótlan fiacskáját nagy nehezen álláshoz juttattuk, és másnap egy nagy tálca isteni sütivel jött be, hogy megköszönje. Nyamm 🙂
Persze nem csak szép részei vannak ennek a szakmának, amikor valaki értetlenül akadékoskodik, hogy miért nem őt vették fel, vagy miért nem hívtuk be interjúra – igaz, hogy még távolról sem felelt meg az elvárásoknak-, vagy amikor néhányan azt hiszik, hogy attól, hogy közelről (vagy távolról, vagy sehogyan sem) ismernek, az automatikusan azt jelenti, hogy én fogok nekik állást keresni, és 2 héten belül találni, s amikor finoman figyelmeztetem őket, hogy ez a szakma azért nem arról szól, hogy az ismerőseinket szuperül fizető pozíciókra toljuk be, holott abszolút nem felel meg a munkaköri követelményeknek, akkor meg vannak sértődve…
Újra és újra elámulok, még 10 év múlva is, hogy milyen különböző a munkához való hozzáállása az embereknek, mennyire hajtós és lelkes, tisztességes az egyik, és mennyire lusta, és munkakerülő a másik. Sokfélével összehozott már a sors. És azt is megfigyeltem, hogy kevesen vannak, akik tudják, mit akarnak, végiggondolják a céljaikat, elvárásaikat, képességeiket, s tudatosan javítanak a gyengeségeiken, vagy legalábbis reálisan látják magukat, s ennek megfelelően tervezik az életüket, így választják ki, hogy mikor hol dolgozzanak, melyik cégnél, melyik munkakör viszi őket előrébb a céljaikhoz. Sokan nem tudják azonban, hogy mit akarnak, hova tartanak, mire lennének alkalmasak, és ami még fontosabb, mi okoz nekik örömet a munkában. Márpedig ha nem örülök annak, amit napi (minimum) 8 órában heti 5 napon át művelek, akkor hogy lehetek boldog ember?
És ahogy végigondoltam mindezt, beugrott egy videó, amit az első hetekben kaptam egy ismerőstől, mikor elkezdtem itt dolgozni, és tudom, emlékszem, hetekig nevettem rajta, ha rágondoltam, és sokszor meg is néztem. Megkerestem a neten, tessék, derüljetek ti is egy jót! (Aki nem tudna angolul, a felirat a végén, amikor a munkaszerződést a hölgy elé teszik: ” Ők téged akarnak. De te mit akarsz?”)
