Többek kérdeztétek tőlem, hogy hogy állunk a bölcsivel?
Mivel az intézménybe adás, a munkába visszatérés szinte minden anyánál egy olyan téma, ami félelmeket, aggodalmakat, de legalábbis némi izgulást okoz, gondoltam, megosztom veletek a véleményemet, a tapasztalataimat!
Aki régebb óta követi a Dolgozó mami oldalt, tudja, hogy az első lányom 13 hónapos volt, amikor visszatértem dolgozni a korábbi felsővezetői állásomba, s bébiszitter vigyázott a kisasszonyra (aki persze azóta 9 éves és a vállamig ér). 2 évesen került bölcsibe. Imádta. Én is. Azt hiszem, ennél többet is lehetne még írni, de nem érdemes.
Az idő engem igazolt, pontosabban minket, mert az „intézményesítés” közös döntés volt a párommal együtt. Lili csodás, okos, magas EQ-val rendelkező, nyitott, érdeklődő, jólelkű lány, aki nem támasztja alá ama téziseket, mely szerint ha a gyermek 3 éves koráig nincs az anyja mellett, akkor viselkedés- és tanulási zavaros lesz, no, meg szorongó és egyéb negatív jelzőket sorolhatnék még ide…
A kisebbik lányom szintén kettő évesen került intézménybe. A bemutatkozó látogatáskor, belépve a bölcsi udvarára, azonnal lelkesen elnyargalt az udvar másik végébe, s csak azért jött vissza hozzám hosszú percek után, hogy megmutassa, szerzett egy kismotort, majd húzott is el vadlibatempóban a másik sarokba, mert ott volt a kisház, amit szintén meg kellett vizsgálnia. Nem volt könnyű hazavinni aznap. 🙂
A két hetes beszoktatás alatt alig volt 1-2 sírás, fokozatosan, de tempósan fogadta bizalmába a gondozókat, ő, aki amúgy tartózkodóbb és bizalmatlanabb, mint a nővére volt ilyen életkorban. De látom rajta, hogy élvezi, szereti, s a visszajelzések is ezt erősítik meg. Van, amikor haza sem akar jönni délután, mert úgy elmerül a játékában, s bár örömmel üdvözöl, s mosolyog, nem kapaszkodik belém kétségbeesetten, s boldogan integet pápát a többieknek, másnap pedig önállóan lépdel be a szobába. Barátkozik, keresi a kapcsolatot a többi gyerekkel, és utánozza őket. Ő, akinek amúgy is erőssége a folyamatok egymásutánisága, a lépések, a napi rutin, kifejezetten jól érzi magát a szabályok között. Ez az, amit már idehaza is jól láttunk nála, s tudtam, hogy emiatt szeretni fogja a bölcsit. Az első ottalvása után másnap ebéd után saját maga vonult a kiságyhoz, húzta le a cipőjét, és feküdt le, hogy OK, jöhet a takaró, kész vagyok.
Igen, tudom, sok-sok évtizeden keresztül abban nőttek fel a gyerekek – mi is – , hogy 3 évig az anyjuk mellett a helyük. És ezt hallom sok ügyfelemtől is a mai napig, mint félelmet, hogy ők is ezt hallották, ezt mondta mindenki nekik, akkor ennek kell az igazságnak lennie! És hogy ők akkor most rosszat tesznek a gyerekükkel, ha 3 éves kor előtt bölcsibe jár? És jönnek a kutatásokkal, pszichológusok és szociológusok mondásaival… igen, tudom, hogy ezek léteznek. Ám vannak újabb, korszerűbb kutatások is, amik pedig bizony sok mindenben cáfolják a régi elméleteket, és a régi eredményeket (amik valljuk be, sokszor téves, vagy elavult nézeteken alapultak, vagy még rosszabb, gazdasági, politikai célokat szolgáltak).
Nem mondtam soha, hogy mindenkinek kell a bölcsi két évesen. Ahogyan mi felnőttek különbözőek vagyunk, s az élethelyzetünk, vágyaink, terveink is különbözőek, a gyermekeink is azok. Van, aki érett rá, s van, aki nem. Van, aki ott érik meg rá, s van, akinek már rég ott lenne a helye, még sincs ott. Én csak arra szeretnélek biztatni titeket, hogy hallgassatok az anyai megérzéseitekre, mérlegeljetek, gondoljátok át, figyeljétek a gyermeketek reakcióit. Ne mások ítélete, véleménye számítson, hanem a ti helyzetetek, a ti családotok, a ti döntésetek, a ti életetek!
